Félmosollyal az arcomon mondhatom, hogy ez az év valóban másképpen alakul, mint az előzőek. Van benne azért egy nagy adag állandóság is: a munkánk a hátrányos helyzetű fiatalokkal folytatódik, járvány ide vagy oda. Továbbra is sokféle projektünk van, programok gyermekotthonoknak, mentorprogram, nevelőképzés, konferencia, nemzetközi partnertalálkozók, de úgy éreztük, hogy egy valami hiányzott. 

Miután Gigi az egyik év eleji, online tervező megbeszélésen felhozta, hogy régóta szeretne egy tábort szervezni azoknak a fiataloknak, akikre jobb szó híján hátrányos helyzetűekként utalunk (nekem jobban tetszik az angolszász megfelelője: a youth at risk, amit valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy veszélyeztetett fiatalok), megszületett az új szerelemprojektünk az ALAP!Tábor. 

Nem lehetett kérdés, hogy mindent megteszünk majd azért az év első felében, hogy ez nyáron megvalósuljon. Beleadunk mindent, ami a miénk: ezerféle tapasztalatunkat és – egyelőre erősen forráshiányos megvalósulása érdekében – önkéntes munkánkat. Közösségi adománygyűjtésbe kezdtünk, mert hisszük, hogy egy őszinte és jó szándék ötlete eljut majd mindenkihez. Hisszük, hogy ez mindannyiunk közös érdeke: nem mindegy, hogy a gyermekeink kortársai megkapják-e azt a kapcsolódást és törődést, ami ahhoz szükséges, hogy kiegyensúlyozott felnőttként éljenek majd. 

Kiknek és miről szól az ALAP!Tábor?

Ma, amikor veszélyeztetett fiatalokról beszélünk, akkor abba beleértjük a gyermekvédelmi ellátásban élőket és velük együtt a lemaradó térségekben, szegregátumokban élőket is.

A gyermekjogi egyezmény három nagyon fontos pillérre épül:

• a gondoskodás-ellátás 
• a védelem  
• és a részvétel joga. 

A gondoskodás és ellátás egyrészt jelenti, hogy tápláljuk, taníttatjuk, fizikailag és lelkileg is megóvjuk gyermekeinket. Ezen túlmenően azt is jelenti, hogy szeretetet adunk nekik és olyan körülményeket biztosítunk számukra, amelyek lehetővé teszik képességeik kibontakozását, helyes önbecsülésük kialakulását. Ez nemcsak a szülő feladata, de az intézményeké, a közösségeké, szakembereké is. Gondoljunk itt arra, hogy vannak fiatalok, akik hónapokig nem látják a szüleiket, vagy pontosan azért kerültek védelembe, mert akik feladata az ő védelmük lenne, valamilyen akadályoztatottság miatt képtelenek rá. 

Azok a gyerekek, akik gyermekvédelmi szakellátásba kerülnek, sokszor egészen felnőttkorukig hiányt szenvednek a megtartó, biztonságos felnőtt támogatók jelenlétét illetően. Még a legodaadóbb, legfelkészültebb nevelő is – akikkel egyébként sokszor találkozunk más programjainkon – 5-10-15 fiatallal kell foglalkozzon egyszerre, ezért a személyre szabott figyelem, a törődés és szeretetmegnyilvánulások is csak percekre kaphatóak meg. 

Nem csak most, hanem amikor másokkal kellene együtt élniük, dolgozniuk, tanulniuk, együttműködniük. Nagyon kevés szolidaritásra, együttérzésre számíthatnak. Sokak számára nem érthető, miért ilyen nehéz mindez számukra. A mélyszegénységben, szegregátumokban, bántalmazó otthonokban élő fiatalok esetében pedig ennél is kevesebbet látunk. Hogyan élnek, mire lenne szükségük, hogyan vállaljanak felelősséget egymást és maguk iránt? 

Adja magát a kérdés, hogy mi hogyan segíthetnénk az alacsonyabb kirekesztettség elérését, a megértés és integráció előmozdítását, hogyan vállaljunk felelősséget irántuk?

Az én történeteim

Idén februárban egy véletlennek köszönhetően heti egy alkalommal elkezdtem dolgozni egy gyermekotthonban. Egyik-másik fiatalt ismertem, – mert korábbi tréningek résztvevői voltak, sőt, többen közülük azóta az IFI+ csoport tagjai, miattuk sem volt kérdés, hogy vállalom a munkát – de a legtöbben sosem láttak engem korábban. Hetek óta dolgoztam ott, amikor az egyik fiút ismét próbáltam lecsalogatni egy délután az udvarra. A szobájában ültünk, többféle csábító játékot kínáltam neki: foci, röpi, ping-pong, közös zenélés, vagy csak heverészés a napon, a friss levegőn, együtt, a többiekkel. Azt mondta:

„Minek, nemsokára úgyis elmész. Nem akarlak jobban megismerni és azt sem, hogy te jobban megismerj”.

Szótlanul és nyirkos tenyérrel ültem még ott pár percet. Tényleg, egy 14 éves fiúnak lehet ez az alapélménye? Hogy nem szabad jól éreznie magát valakivel, aki talán elhagyja majd? 

Végtelenül fájdalmas látni, ahogyan egy gyermek elzárja magát a kapcsolódás lehetőségétől: lemond magáról és lemond arról is, hogy valaki figyeljen rá, mert eddigi tapasztalatai alapján felgyullad a piros lámpa, villog és serceg is hozzá: Vigyázz! Ez veszélyes! Hogyan történhet meg az, hogy egy gyermek nem engedheti meg magának, hogy sérülékeny legyen, hogy beszéljen a félelmeiről? Felvetődött bennem a kérdés, akkor mi hogy várhatjuk el tőlük, hogy másokat megértsenek, elfogadjanak, hasznos, figyelmes tagjává váljanak a társadalomnak, akik képesek együttműködni, másokra is odafigyelni?

Benji

Egy korábbi programunkon az egyik résztvevő fiú, minden alkalommal, ha elment mellettem, rám nézett és azt mutatta, hogy elvágja a torkom, vagy, hogy lefejel. Komikus volt egy nálam jó pár fejjel alacsonyabb fiútól, de ugyanakkor rémisztő is. Egyszerre éreztette velem, hogy valahogy kapcsolódna hozzám és azt is, hogy nem. Vadnak és sérthetetlennek akart látszani. Kialakult köztünk, hogy ahányszor az ujját felemelte, hogy mutassa, mire számítsak, én azt feleltem: „Szia Benji – (nevezzük így) – hogy vagy?” Először nevetett rajta, majd lassanként válaszolgatott. Aztán felborult a koreográfia: találkozás, toroknyisszantás, kölcsönös érdeklődés egymás hogyléte felől. Jókat nevettünk. Az együtt töltött napok alatt megtapasztalhatta, hogy nem csak úgy csinálunk, mintha érdekelne. Fontos nekem, hogy hogyan érzi magát és akár azt is mondhatja, hogy most nem jól, remekül, húzzak arrébb, vagy bármit. Visszakérdezhet, mert nem elsétálok mellette, van időnk, van valós figyelem. 

Utolsó este a fiatalok főztek paprikás krumplit. Fejlámpás, kóstolgatós, tűzrakós, tűzőrzős fiatalok mindenhol a bogrács körül. Együtt eszünk, előzékenyek vagyunk, kérünk, köszönünk. Hirtelen Benji szólal meg mellettem a sötétben. „Zsófi!” Kiált. Tudom, mi jön, már mosolygok. „Igen, Benji?”. Várok. Nem jön a mozdulat, látnom kéne, megvilágítom a fejlámpámmal. Rázkódik a válla a nevetéstől. De már nem akarja. „Á semmi! Csak azt akartam megkérdezni, hogy vagy.”

Egy hét együttlét és a gondtalanság ereje

Ezeket a hiányokat nem pótolhatja, nem elégítheti ki semmi. Mégis, hisszük, hogy a nyári táborokban való részvétel hozzájárulhat a veszélyeztetett fiatalok jóllétéhez. Alkalmat ad nekik arra, hogy megtapasztalják a nagylelkűség és összetartozás élményét, az együttlét pedig biztosítja a lelki ellenállóképesség erősödését olyan fiatalok számára, akiknek erre a legnagyobb szüksége van. Lehetőséget ad számukra, hogy véleményüket szabadon megfogalmazzák, és képességeik kibontakozásában ott vagyunk mi, felnőttek és a kortársak, akik támogatják őket. Célunk ezzel a kezdeményezéssel, hogy ezek a fiatalok visszakapjanak abból, ami gyakran hiányzik a gyermeki létükből. Nevetést, önfeledtséget, nagy közös játékokat, odafigyelést, barátságok megkötését, kiszámítható felnőttek megismerését, valamint egy végtelenül nagyszerű és egyszerű dolgot: a gondtalanságot!

Az egyik gyermekotthonos csoporttal, akikkel dolgoztam, a programot utolsó napján egy gyakorlattal zártuk: ha valamelyik lehajtott fejjel, csukott szemmel ülő társukra igaz az állítás, ami elhangzik, tegyék a kezüket a vállára. Szólt a zene, jöttek a narrációk, tedd a kezed annak a vállára, akiről megtudtál valami újat, aki fontos számodra, aki megnevettet. A folyamat végén kértek egy kis szünetet, kimentek a szaletlibe, csak csendben az egész banda kivétel nélkül ült ott egy fél órát, miközben sírdogálva simogatták, ölelték egymást. Az a fantáziám, – és a későbbi nevelői beszámolók is ebben erősítettek meg – hogy megérezték, mekkora megtartó ereje van ennek a kis közösségnek, hogy milyen fontosak egymásnak. A táborunknak ez is célja: hogy a résztvevők képessé váljanak reflektálni az érzéseikre, szabadon kifejezhessék azokat, hogy képessé váljanak támogatást kérni és közösségüket támogatni.

A táborral is az a szándékunk, hogy a játékok, a rítusok, közös és egyéni kihívások által tisztábban lássák képességeiket, erősségeiket, megfogalmazzák az adott helyzetekből tanultakat és eszközöket kapjanak arra, hogyan adhatnak megerősítő, konstruktív visszajelzéseket egymásnak. 

A pozitív gondolkodás, az odafigyelés, a segítségnyújtás, a mások értékeinek keresése, támogatása mind olyan képességek, amelyek egy-egy ALAP!Tábort megjárt fiatalról nagyon könnyen tovább gyűrűznek akár a lakókörnyezetébe.

Abban is biztos vagyok, hogy a másikra való odafigyelés, a jó dolgok visszatükrözése, olyan muníciót adhat a fiataloknak, amiért fontossá válik számukra is, hogy ők hogyan kapcsolódnak, hova tesznek energiát, mit szeretnének elérni az életben. Elképesztő gyorsan változik meg, ahogyan ezek a fiatalok egy hasonló program alatt beszélnek egymással, egymásról. Vannak szavak, amiket nagyon keveset hallanak, dicséretek, amik a normál közegükben nem hangzanak el, és hála, melyet kevéssé fejeznek ki irántuk. Például ennek egyik legdrágább visszajelzése számomra az a kérés volt, melyet egy fiataltól hallottam: „Zsófi, mondd azt, hogy köszi. Úgy szeretem, ahogy az SZ betűt ejted.”

„Te miért jönnél a táborba?”

Az egyik önkéntesünk erre a kérdésre azt felelte, hogy mindig nagyon kíváncsi, hogy a fiatalok milyen érzésekkel, gondolatokkal alszanak el. Abban bízik, hogy megtapasztalják majd az “önvállveregetést”, hogy értéket találnak magukban. Emellett egy picit azt is reméli, hogy hála van bennük, azért mert ők azok, akik. 

Legjobb reményem, hogy ez az érzés megszületik majd ott, ahová majd július 16-án megérkezik több mint 30 fiatal. Mi trénerek és önkéntesek pedig igazi kíváncsisággal csodálkozunk rájuk és tudjuk, hogy ezek a fiatalok gyakran rettenetesen nehéz helyzetben vannak, ahol minden nap kőkeményen helyt állnak. Ahogyan azt is, hogy ALAP!, hogy mindenkinek jár egy hét önfeledt gyermeklét. Kezdjünk bele!

(Gergely Zsófi)

Amennyiben támogatnád az ALAP!Tábort, kattints ide még több részletért.