Kapcsolódó nevelés – A “heuréka” pillanat

Sok szó esik mostanában az egyesületben a Kapcsolódó Nevelésről, a legelső Forrás podcast epizódunkban Labancz Dani is beszélt róla, saját belső képzésünk is volt már a témában és nemsokára Egry Zsuzsi is a vendégünk lesz, aki a Kapcsolódó Nevelés első magyarországi oktatója. Írunk pár sort róla, hogy hogyan jött ez és miért fontos nekünk. 

De talán kezdjük a legfontosabb tanulsággal: nem kell az üvöltő gyereket elhallgattatni. 

Az megvan, mikor valamin felhúzod magad és legszívesebben üvöltenél? Igazságtalanság ér, vagy agresszió, vagy csak valami úgy igazán betalál, hogy a gyomrodban is érzed? Vagy amikor hazaérsz és végre otthon, a csukott ajtó mögött eleredhetnek a könnyeid? Esetleg még a kispárnát is lehet püfölni? Na ugyanez történik egy gyerekkel (kicsikkel és nagyobbakkal egyaránt) csak még nem tudják a reakciót késleltetni. Elkeserednek és ez ott helyben kijön. Erős társadalmi elvárás, hogy ne üvöltözzünk, zokogjunk vagy toporzékoljunk nyilvánosan, talán a csecsemők kivételek ez alól – bár volt olyan, hogy rám szóltak a buszon, mikor oltásról igyekeztem hazajutni a nagyon síró pár hónapossal, hogy hallgattassam már el azt a gyereket. Szóval azt szoktuk akarni ilyenkor, hogy azonnal hagyja abba, mert ez az elvárás, mert minket is így neveltek, mert tiszta ciki, mert egyáltalán nem odavaló az utcára (bolba, játszótérre, iskolába, óvodába…) ami történik. Zavarunk másokat. A fájdalmunkkal. 

Na ezt nem kell! Nem kell elhallgattatni az üvöltő, toporzékoló, tomboló gyereket! Helyette szeretni kell, elfogadni, mellette maradni és meghallgatni. Megtartani akkor, amikor ő már nem tud mit kezdeni a nehéz érzelmeivel, elborítja az agyát és kitör belőle az összes fájdalma és frusztrációja. Vagy nem az összes, csak valamennyi. Kapcsolódni! Nahát, kisgyermekes szülőként, mikor véget ért a csodás szimbiózis szakasza, ez az információ nekünk konkrétan megváltás volt. Persze nem arról van szó, hogy éhes, szomjas, fáj valami, és nem próbálok meg segíteni. Hanem, hogy már mindent megpróbáltam és még mindig ordít, dühöng, csapkod, se szép szó, se könyörgés (magunk között szólva ilyenkor kerül elő a fenyegetés is – a legcifrább dolgokat helyezzük kilátásba, ha nem hagyja most már azonnal abba, főleg, ha egyre csak növekszik a rosszalló tekintetek száma) szóval mikor már semmi nem segít. Elég ott lennem és megengedem neki, hogy ő most kisírja vagy kidühöngje magát. Nem működik ugyanis még az agyának az a része, ami képes lenne szabályozni ezt, mint a felnőtteknél. A homloklebeny. Pfff! Hát én ezt nem tudtam. 

Kipróbáltuk, működik. És hihetetlen megkönnyebbülés, hogy nem vagyok “szaranya” mert nem tudom elhallgattatni, nem kell elterelni, erővel, könyörgéssel, kiabálással véget vetni a helyzetnek. Helyette csak benne kell maradni, emlékezni rá, hogy mennyire szeretem és vele maradni a végéig, hogy biztonságban kiadhassa, ami a szívét nyomja. Hinni és bízni benne, hogy most dolgozik, el fog jutni a végére és jobban lesz, a jutalmam pedig az, hogy visszakapom az én együttműködő csodás kis angyalkámat, akit megevett ez a kisördög, akit most éppen a karjaimban tartok. 

MEGHALLGATÁS, egy a Kapcsolódó Nevelés öt rettentő egyszerű, érthető, alkalmazható és színtiszta pszichológián alapuló eszköze közül. Odaadni a másiknak – legyen az gyerek, társ, barát vagy kolléga – a figyelmed és az időd. Mert segít, ha kiadhatjuk magunkból a nyomasztó, fájdalmas, nehéz dolgokat, hiszen ez nekünk felnőtteknek is kell, még akkor is, ha a mi homlolpebenyünk már képes arra, hogy a rossz érzéseink ellenére viselkedni tudjunk. Le tudjuk küzdeni az indulatainkat, ha a lábunkra lépnek a villamoson – többnyire. Egyre gyakrabban téma ez az egyesületben az utóbbi években, és nem csak azért, mert az évek során sokan szülők lettünk, hanem mert a munkánk során is nagyon hasznos: segít gondoskodni magunkról, mikor teleszalad a hócipő, segít megérteni, hogy mi történik valakiben, aki éppen nincs jól és a viselkedése ezt elárulja, segít úgy jelen lenni, hogy ez igazán hasznos legyen. 

Segít abban is, hogy az egyik legfontosabb célcsoportunk, a gyermekotthonban dolgozók (és lakók) biztonságban megoszthassák a nyomasztó tapasztalatokat, hogy aztán készen álljanak arra, hogy újra megoldásokban gondolkodjanak, észre tudják venni a sikereiket és előrelépéseiket. De talán a legfontosabb, hogy segített megérteni, mi történik, mikor kiborulnak a táborokban a gyermekotthonos gyerekek, olyan helyzetben is, amikor látszólag minden rendben és éppen felhőtlenül jól érezhetnék magukat. Szülők nélkül cseperedvén, bennük különösen sok nehéz érzés, fájdalom és bizonytalanság gyűlik össze és abban a megtartó közegben, amit a táborainkban teremteni igyekszünk, könnyebben törnek felszínre az egyébként elnyomott rossz érzések. Abban a reményben, hogy itt azokat is megtűrik, azzal együtt is elfogadnak – és a gyerekek erre vágynak: elfogadásra, szeretetre és biztonságra. 

Ha érdekel bővebben is, olvass utána bátran: www.kapcsolodonevelés.hu

(Gigi és Niki)

Oszd meg másokkal!
Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: whatsapp
WhatsApp
Megosztás itt: email
Email