Sorsfordító sorok
az ALAP!Tá­borért

Az ég szélénél járok, körülöttem meredek a világ.

Szél fúj, viszi magával minden pillanatomat.

Elviszi magával nevetésem hangját, hajszálaimat,

messzire sodor mindentől, amit ismerek, amibe kapaszkodni tudok,

kifújja szívemből az emlékeket, az összes ember arcát.

Üres tenyerekkel állok, megbillen körülöttem a világ,

az ég szélén becsúsznak a csillagok, a nap felé kúszik a sötét.

Látom már, hogy fagyos és szúrós a világűr,

alattam csúszik a talaj, tenyerem hiába tapogat.

Fogjátok meg a kezem, hogy ki ne zuhanjak a végtelenbe.

Próbálok egészen kicsi maradni, akkor talán nem vág szívembe az élet,

talán így nem találnak rajtam fogást a napok.

Próbálok egészen apró maradni, hogy ne lásson senki,

ne találjanak meg, ha elgurulok.

Mert apró darabokra töri csontjaimat a napok súlya,

aztán szétgurulok a földön, bútorok alá szorulok, mint a gyöngyök.

Aztán ki fog kipiszkálni engem onnan a sötétből, a porból?

Ki fog utánam nyúlni, ha az ég szélénél mégis megbillenek

és kizuhanok abba a szúrós végtelenbe?

Vajon az űrben van-e kar, ami elkapna engem?

Vajon ebben az űrben hallják majd a nevetésemet?

Vajon ott, az űrben, lesz-e nekem hely?

Úgy zuhanok, mint a dühvel elhajított kő,

ha már lendületét vesztette,

egy pillanatra megállok a semmiben,

arcomba csap a levegő, húz magához a föld,

gyenge fű fog fel, szájam tele lesz majd földdel,

ha senki sem kap el.

És felsértek minden tenyeret, ami utamba akad,

mert keresem a kezeket, amik nem félnek súlyomtól, esésemtől.

Könnyű vagyok mégis, szél fúj, visz magával,

ki tudja hová, ki tudja meddig sodor.

Az ég széléhez állok, a csillagokba bámulok,

remeg a lábam, felém nyúl a mélység,

szakadék tátja száját felém, gyomrában összetört életek,

és én nagyon-nagyon félek, hogy végül mégis beleesek.

Pedig azért születtem ide, hogy nevessek.

Pedig azért születtem én ide, hogy vigyázzatok rám,

hogy ti tanítsatok meg, mégis hogyan lehet szeretni, nevetni, mindent elfelejteni.

És hidd el, én keresem, keresem folyton a helyem,

és hidd el, hogy én igyekszem, jaj, mennyire igyekszem,

hogy valahogy beleilleszkedjek én is a világba,

kitárt karok közé én is oda férjek,

dícsérő szavak elé oda tarthassam az arcomat,

hogy az én nevetésemre is vissza nevessenek.

És akár hiszed, akár nem, a legjobban éppen a te kezed kéne nekem,

hogy ebben a csúszós világban legyen mibe kapaszkodni,

hogy legyen, ami tisztára törli a vizes arcomat,

legyen, mi kisimítja szememből a hajamat, és ami utat mutat.

Mert úgy járok én a világban, mint napfény a házak tetején:

sokszor mondják, csak árnyékokat hagyok magam után,

sokan mondják, úgyis elveszek, mindegy merre megyek,

mert mindig este lesz, mindig elfogy a nap végére a fény.

Így halványulok én is, ha távol van tőlem minden kéz,

távol minden arc, minden szó,

és ha csúszós a világ,

mert sokszor távolra csúszik minden.

És én hiába csúszok, sehogy sem érem utol.

Mondják, hogy túl sokat mozgok,

mintha nem férne el bennem az élet,

mondják, hogy túl hangos vagyok,

de a csöndben sosem látják meg az arcomat.

Futok, hogy mozduljon bennem a világ,

sikítok, hogy nyissa ki szemét az élet,

a földbe rúgok, hogy megremegjen az egész világ,

hogy változzon meg minden, ami nem én vagyok,

minden, amit nem ilyennek ígértek nekem.

Mert azt ígérték, hogy csak itt a Földön vannak színek,

ígérték, hogy majd megszeretnek engem is az emberek,

ígérték, hogy nagy leszek, erős, a léptemet hallani fogják,

ígérték, hogy nekem is meg lesz itt a helyem,

hogy szükség lesz rám.

Eső veri az arcom, villám szaggatja a hangomat,

ha ázok folyton félek, hogy az eső összemos a sárral,

belemossa arcomat, karomat ebbe a világba

és utánam végül egy talpnyom sem marad a felázott földben.

Látod, milyen gyenge a lábam?

Egészen sekély nyomokat hagyok ahogy járok.

Ezért ugrok magasra, ezért dobbantok nagyot,

hogy hallják: vissza zuhantam a Földre,

hogy hallják: itt vagyok.

Azt mondják, elmúlik az idő mindig,

hiába vár az ember, ha nem cselekszik,

kifut az idő a kezünk közül,

aztán csak az marad a zsebünkben, amit adtunk,

és hiábavaló tartogatni magunknak mindnet.

És én itt vagyok, a napfényben állok,

láthatod te is, magamtól mindent odaadok,

pont mint a Nap is: szétszóróm fényem,

hogy felmelegedjen körülöttem a világ.

Itt állok és várok, hogy végre kelljek,

hogy hívjanak, a nevemen nevezzenek,

és hogy a nevem tényleg jelentsen is végre valamit.

Ha mást nem, hát azt, hogy én vagyok az, aki a földet rúgja,

aki a Napba sikít, hogy itt van, vár,

aki mozdul, fut, tombol, hogy változzon a világ,

aki kinyújtja a kezét, hogy megfogják,

aki azt várja, hogy tanítsák, vigyék

és aki nevet, nevet, mert él.

Jelentse ezt a nevem.