Mit keres egy tréner 7 méter magasan?

Hogy néz ki egy program tréneri szemmel? 

Mi is sokat beszélünk róla, reflektálunk és tanulunk – de ez csak ritkán látható a nem jelenlévők számára. Gyöngyösi Krisztina – tréner, mentálhigiénés szakember, korábbi szakmai vezetőnk a TANDEM, n. o. partnereként megvalósított ReConnection tréning apropóján most ezt az ablakot tárja ki. 

“Erősen él bennem a pillanat, amikor most ősszel abba a hülye helyzetbe keveredtem trénerként, hogy egy 30 x 40 centiméteres platformon ülök 7 méter magasan. Hátamon be van kötve a biztosító kötél, de kapaszkodó nincs, az oszlop alattam imbolyog. Tudom, hogy mi a feladat, irányba kellene fordulnom valahogy, utána pedig felállni, majd beleugrani a semmibe – illetve a felső biztosításba – de egyelőre az egyenletes levegővétel sem megy jól.

Nem lehet túl nehéz – nyugtatom magam, csináltam már korábban ugyanezt, és előttem a résztvevők, az én drága résztvevőim is mind megcsinálták. Kínlódtak ugyan, de megcsinálták. 

Hogy keveredtem ide? … fut át az agyamon. Nem lett volna muszáj feljönnöm ide, én a tréner vagyok itt. A csoport biztatása, az idő, hogy pont beleférünk még, és a bennem felébredő kíváncsiság, ezek vezettek ide, és most nincs visszaút. 

Izzadok. A háttérben felhangzik egy láncfűrész és én nem tudok nem arra asszociálni, hogy kivágják alattam az oszlopot. Fel is kiáltok: Jézusom! 

Lent nevetnek, én pedig realizálom, hogy biztonságban vagyok, nem tudok leesni, a kollégám kezében vagyok, bízhatok benne! A nevetés és a kapcsolódás segít kicsit összeszedni magam. 7 méter, az magas na! Kapaszkodó nélkül pláne, ha felállok az már majdnem 9 méter. Fel kell állnom, mindenki megcsinálta előttem!! Dübörög a szívem. 

Tudom, hogy a többiek lent értem drukkolnak. Alig hallom a hangjukat, nem tudom azért, mert mindenki lélegzetvisszafojtva figyel vagy azért, mert az adrenalin zubog ki a fülemen és megszüntette a hallásom. Lassan elkezdek elfordulni. Mikor irányba keveredek, megfordul a fejemben, hogy levethetem magam innen, Jácint mondta, hogy aki nem tud felállni, az csak essen bele. 

Ó a csodás könnyebb út! Basszus nem tehetem! Fel kell állnom, mindenki felállt. Nyomaszt a teljesítménykényszer. Hirtelen, mintegy sugallatra, eszembe jut több dolog: 

Magamért kell felállnom. Nem mint a tréner, akinek ciki nem felállni, hanem magamért, hogy én is megtapasztaljam, hogy mi van bennem, hogy mire vagyok képes. 

Biztonságban vagyok. Fognak. Félelmetes, de nem veszélyes a helyzet.

Ó a csodás könnyebb út! Basszus nem tehetem! Fel kell állnom, mindenki felállt. Nyomaszt a teljesítménykényszer. Hirtelen, mintegy sugallatra, eszembe jut több dolog: 

Magamért kell felállnom. Nem mint a tréner, akinek ciki nem felállni, hanem magamért, hogy én is megtapasztaljam, hogy mi van bennem, hogy mire vagyok képes. 

Biztonságban vagyok. Fognak. Félelmetes, de nem veszélyes a helyzet.

Ezen a ponton eszembe jut Judit, az a résztvevő, akinek története az egész pályámon kísér, és arról szól, hogy lehet nemet is mondani. Ez most itt késő bánat persze. 

Judit jó pár évvel ezelőtt, de ugyanitt, Galyatetőn, nemet mondott, nem állt fel a többiekkel az alacsonykötélre. Arcán rémület, szeme fénye tompa, fél. Meghívtuk párszor, kedvesen, nem eröltetve. Nem jött. Csak állt ott, lefagyva. Mi vezettük a folyamatot, de közben időnként odaléptünk, megpróbáltunk róla gondoskodni, tiszteletben tartva a döntését. 

Judit a következő reggel arról számolt be, hogy nem tudott aludni, valami nagyon foglalkoztatja. Fizikailag ott volt velünk, de nagyon a gondolataiba, érzéseibe merülve, megosztás nélkül, alig evett, alig aludt, alig beszélt. Kérte, hogy hagyjuk, valami nagyon történik benne. 

A képzés második része pár hónap múlva folytatódott Szovátán. Én nem voltam ott, de a kollégák mesélték, hogy Judit minden kihívásban benne volt. Mindenre elsőnek jelentkezett, minden feladatot, kihívást bevállalt, önfeledten játszott. Az egyik reflexiós körben sírva mondta el, hogy ő Galyatetőn azt tanulta meg, hogy mondhat nemet. 

Életében először érezte azt, hogy nemet mond, és azt valakik elfogadják. 

Hogy ő valaki, akinek van hangja, hogy hozhat döntést, mondhat igent vagy nemet. 

Megütötte a gondolat, hogy lehet, hogy eddig is hozhatott volna döntést bármiben, csak nem mert. 

Imádom ezt a történetet. Hogy nem abban volt a tanulás, hogy rávettük, hogy csinálja, hanem abban, hogy ő választhatta meg, hogy csinálja-e. 

Sokat segít nekem ez a történet, mikor állami gondozott gyerekeket táboroztatok. 

A trauma láthatatlan szokták mondani, és jelentem valóban az. Nem tudni, mi hogyan fog megérkezni, mi lesz az a mozdulat, mondat, szó, ami után váratlan irányt vesz valaki viselkedése. Lehet egy érintésből bezárkózás, egy nem időben elkapott mondatból verekedés. Ezeknek a gyerekeknek a biztonságot szokni és tanulni kell, hogy nem kell állandóan védekezni, támadóállásban lenni. Abban segített ez a történet, hogy el tudjam fogadni a nemet mondást, a pálya szélén állást. 

Viszont milyen gyönyörű az, amikor éppen elfogadják el a kihívást. 

Mint, ahogy a tavalyi ALAP!Táborban is, a 11 éves Nóri, aki szülők nélkül él és orvos szeretne lenni. Onnan tudom, mert a gyakorlat előtt ezt írta a papírra, ami a zsebében lapul most, ami az álma, amiért most a magaskötél-elemen küzd, és megmutatta nekem – szóval ő, aki orvos! szeretne lenni, reszkető lábakkal, de felmászik és elindul a majomlétrán. Ez két fa között egy kifeszített kötél, kb 6-7 méter magasan, úgy 10-12 méter hosszan, és közben egy másik, magasabban futó kötélbe lehet kapaszkodni. 

Nórinak hullanak a könnyei. Minden lépésért megküzd – de ott van az álma a zsebében, nem adhatja fel. Lent minden táboroztató rémálma, a 18 éves lakli kamasz, Márk biztatja.

Márk gondolkodás nélkül elküld melegebb éghajlatra, ha nem tetszik neki amit mondok. Ezt csak azért mondom, hogy mindenki érezze a hangulatot. Szóval Nóri alatt megy Márk, együtt lélegeznek. Márk most nem csajozik, ő most segít. Vele lélegzik…gyere kicsilány, gyere! Csak még egy lépést! És lép egyet.

Nóri lenéz a nagy könnyes szemeivel egyenesen Márk szemébe, és ő is lép. Így mennek ők ketten. Mi sem veszünk levegőt. Csoda történik éppen. Két elhanyagolt, nehéz sorsú lélek kapaszkodik egymásba. Márk megéli, hogy igazán segít. Nóri pedig bízik és lép. Képes rá. Zsebében az álma. Meglesz, nem adhatja fel. Sírva ünneplünk a végén, az egész kis csapat összeborulva. 

Na, de vissza a platformra. 

Megfordultam, eldöntöttem, hogy nem esek bele, meg fogom próbálni. Izzad a tenyerem. 

Emlékeztetem magam, hogy magamért teszem ezt, hogy nem kell megfelelnem senkinek. 

Hogy a kudarc is jó tapasztalás, hogy lehetek sérülékeny. Hogy azt akarom tudni, hogy sikerül-e. Emlékeztetem magam, hogy eszeveszett erős vagyok, ezzel időnként magam is meglepem az edzőteremben. 

Most itt nem fogom kihangosítani, de úgy káromkodok belül, mint egy kocsis. Nincs vissza út, fel kell állni. Most hallom a hangokat, ahogy biztatnak. Gyerünk Gigiiiiiii! 

Felállok, nem is értem, hogy hogyan, az egész még az előbb lehetetlennek tűnt. Valahogy magam alá gyűrtem az egyik lábam, és onnan meg valahogy – sose szokott menni – valami egylábas guggolás szerű mozdulatban felálltam. 

Túl a nehezén, már csak bele kell ugrani a semmibe, dehát mi az nekem. Semmi…

Hát ez egy csoda volt! Hetekkel később is minden porcikámban érzem, hogy micsoda gátak szakadtak át bennem. Hálás vagyok a résztvevőknek, hogy felimádkoztak engem is, és magamnak, hogy mertem igent mondani.

Remélem sikerült megérzékeltetnem egy kis részét annak, hogy mit tudnak adni ezek a kötelek a magasban.”

Te is kipróbálnád, milyen 7 méter magas állni?

Ha készen állsz arra, hogy a természet, a kihívások és a kapcsolódás által fejlődj, figyeld a hírlevelünket! Iratkozz fel, hogy az elsők között értesülj a következő lehetőségről.