Mi mindent mozgathat meg az emberben egy nyolcnapos képzés — szellemi, lelki és testi szinten egyaránt? Bori, “A reziliencia művészete” képzés egyik résztvevője személyes élményein keresztül mesél arról, hogyan lett ez a tréning egyszerre belső utazás, tanulás és saját határainak újrafelfedezése. Olvassátok sorait kíváncsisággal és engedjétek, hogy egy kicsit titeket is magával vigyen ez az élmény:
“Egy képzés, amelynek során nem csupán elhittem, hogy több van bennem, mint gondoltam, de a feladatok során be is bizonyítottam magamnak. Így hiedelem helyett sejtelem lett belőle.
Sejtem, hogy az út, amin járok, egy magasabb szférába vezet. Fizikai szinten akár egy nyolc méteres pózna tetejére, szellemileg előrébb a tudás útján, lelkileg pedig önmagam teljesebb megismerése és a korlátaim legyőzése felé. Ahhoz, hogy ezeket a mondatokat teljes bizalommal írhassam le, sokat adott az Élményakadémia Egyesület által szervezett nyolc napos tréning.
Életem első Erasmus+ képzése éppen akkor érkezett hozzám, amikor ennek helye és ideje volt az utamon. Kitekintésre, és új távlatokra volt a legnagyobb szükségem, és minden szempontból megkaptam amire vágytam.
A mostani valóságomban egyre több síkon tudom értelmezni a helyzeteimet, így most is ezek mentén indulok el.
Számítottam rá,vagyis inkább bíztam benne, hogy minden szinten kihívások elé fog állítani a képzés, és a várakozásom szerencsére beigazolódott.
Szellemi szinten számos (csodálatos szinesztézia) kognitív tudással gazdagodtunk.
Szó esett a Kolb-féle tanulási ciklusokról, a feldolgozás és visszajelzés fontosságáról, az öt ujj modellről, arról, hogy a polivagális elmélet szerint, hogyan tesz különbséget az idegrendszer a biztonság és a veszély között, és persze arról is, hogy mégis mi fán terem ez a reziliencia, mi is ez valójában. Én lelki ellenállóképességként aposztrofálom magamban, nekem így a legkönnyebb megérteni. Egy belső térként, hálózatként, egyfajta tudatos immunrendszerként tekintek rá, amelyhez visszatérhetek, és amelytől azonnali segítséget kaphatok, ha kibillennek az egyensúlyi állapotomból.
Lelki szinten számomra a kapcsolódások és a csendek jelentették a legtöbbet.
Tizennyolc különféle nemzetiségű, különböző kultúrából jövő ember közös „utazásán” részt venni, nyitottan engedni áramolni azokat az energiákat, amelyek a különbözőségek ellenére nem elválasztanak, hanem egyre szorosabban kötnek össze az együtt eltöltött napok során, nos, nem volt egyszerű feladat, de annál érdekesebb és értékesebb. Ehhez persze több dolog együttállása is szükséges volt, és biztosan egyénileg mindenki más és más tapasztalással, élménnyel gazdagodott a képzés végére, de azt talán mindannyian éreztük, hogy egy jól felépített, biztonságos környezetben fedezhetjük fel a saját rezilienciánkat, és tapasztalhatjuk meg egymásét. Trénereink az idő minden pillanatában jelen voltak (minden szinten), és tudásuk, lelkületük legjavát adva terelgették, formálták a csapatot.
Emellett a hét folyamán többször kaptunk olyan feladatot is, amely belső figyelemre és önmagunk érzeteinek felfedezésére hívott, és amely mély felismerésekhez vezetett.
Mostanában egyre többször tudatosan biztosítok magamnak időt, teret és csendet a belső hangjaim meghallásához, és ott a Mátrában, az erdőben bóklászva valahogy még intenzívebben, hangosabban értek el hozzám az üzenetek.
Testi szinten pedig elképzelhetetlen teljesítményekre sarkallt ez a néhány nap Galyatetőn.
Sejtettem, hogy például, az expedíció pont úgy lesz kitalálva, hogy kellő kihívást jelentsen még azoknak is, akik hozzá vannak szokva a túrázáshoz, akiknek nem idegen a sátorban vagy akár a szabad ég alatt alvás, a civilizációtól távoli, kicsit rousseau-i, „vissza a természetbe” érzés. Tudtam, hogy nem a kilométerek, a sziklák, a meleg, a hideg, a tájékozódás vagy akár a sötét fog számomra nehézséget jelenteni, hanem a meredek emelkedők és a tempó.
Jó volt ismét megtapasztalni, hogy számomra a fizikalitásban jelentkeznek azok a kételyek, amelyek másoknál szellemi, vagy akár lelki szinteken kapcsolnak be. Nevesül: ez az előttem álló fejlődés/teljesítmény, vagyis ez az emelkedő túl meredek, vagy éppen túl gyors a tempó, nekem ez nem fog sikerülni, és társaik. Számos esetben jelentkeztek ezek a kétségek nálam is.
Az expedíció másnapján, a hazafelé vezető úton azon tűnődtem tűző napon, teljes menetfelszereléssel a hátamon, hogy vajon sztrókot fogok kapni a következő másodpercben, vagy csak egyszerűen elájulok? Aztán valahogy mindig volt egy következő lépés. Volt bennem kitartás, és számos segítség is érkezett, hol egy kedves szó, egy rövid pihenő, egy korty víz, egy kis együtt bandukolás, támogató jelenlét és társaik.
Egy nagyon hasonló görbe futott le bennem akkor is, mikor másnap a magas köteles feladatokhoz értünk. Délelőtt a „magas V-n” leginkább a bizalom vizsgázott bennem. Az önmagamba, a társamba, és a minket biztosító srácokba vetett hit, hogy minden rendben van.
Úgy araszoltunk Margittal a fák közé kifeszített négy-öt méter magas spanifereken, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, úgy, hogy az elején abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán fel tudok vagy fel merek mászni.
Délután, ehhez képest, a nyolc méteres pózna tetején állva már elég erősen éreztem, hogy szinte bármi lehetséges.
Az első napi köteles játék, a közös ritmus megtalálása, a szándék-mandala, a salsa workshop, a közös reggeli LSD-zés (Laughing-Singing-Dancing), a sziget játék, a reflexiós
körök, a kapcsolódások, a mese, és mindezek beépítése, feldolgozása egy olyan utazásra vitt, amelynek hatása még sokáig velem, bennem lesz.
Mély hálát érzek. Egyrészt magam felé, hogy megengedtem magamnak, hogy ennek az egésznek a részese legyek. Margit felé, hogy megtalálta, és hogy ott volt, a trénerek felé, akik végtelenül hitelesen, lelkesen (a szó minden értelmében) és támogatóan voltak jelen, és a résztvevőknek, hogy beengedtek a valóságuk egy apró szegletébe, és hogy szeretettel fogadták az enyémet.
Végül, de nem utolsó sorban pedig a családomnak, a férjemnek és a három csodás porontyomnak, hogy jól bírták a kiképzést nélkülem és hogy nagyon vártak haza.
Most, hogy kezd egy kissé csöpögős, Oscar-gálán elhangzó ömlengésnek hatni ez az egész, inkább le is kerekítem és behozom a számomra még értelmezhető dimenziókat: az időt és a szeretetet.
Ez a képzés a megfelelő időben érkezett hozzám, és nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, aki készen áll arra, hogy megtapasztalja, hogy valójában tényleg több van benne, mint gondolná!”
Köszönjük Borinak az őszinte, bátor és inspiráló megosztást, valamint azt, hogy bepillantást engedett ebbe a különleges belső utazásba.
A Projekt az Erasmus+ akkreditáció keretében az Európai Unió támogatásával valósult meg.
Lehet, hogy rád is vár egy hasonló utazásra?
Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy időben értesülj a lehetőségekről:
Maradjunk kapcsolatban!
Képzési lehetőségek, események, kapcsolódási pontok. Minden, ami élménypedagógia, ifjúsági munka, mentális egészség, reziliencia és még több. Ne maradj le, iratkozz fel a hírlevelünkre!