Ki itt belépsz – Labiritusjárás tréneri szemmel

Kevéssel több mint egy évvel ezelőtt voltunk a kollégámmal és más résztvevőkkel a Tandem és az Élményakadémia Re:Connection nevű közös tréningsorozatának első állomásán, Gombaszögön. 

A Tandem részéről Molnár Krisztina és Halász Péter mutatta meg nekünk a labirintus mint eszköz használatát saját tréninggyakorlatukban. Ezen felül különböző Bodyway-gyakorlatok által mélyülhettünk saját önismeretünkben, és foglalkoztunk a mentálhigiénénkkel is – ami egy segítő szakember számára ma már nem luxus, reményeim szerint, hivatásbeli kötelesség.

Nos, elinduláskor én biztosan még csak nem is sejtettem, hány rétegét járom majd meg az elmélyülésnek, és mennyiféle érzelem fog felbukkanni belőlem.

A saját kezünkkel hordott kövekből – még a monostor köveiből is használhattunk – megépített labirintusban naponta többször jártam. Volt, hogy egyedül, volt, hogy társakkal. Nevetve, sírva, befelé figyelve, pszichodrámai eszközökkel megtámogatva, hangszerek által kicsalt zenét követve, mezítláb, bekötött szemmel.

Bármilyen más gyakorlatot is csináltunk – például egyik nap saját életutunkat járhattuk be, melynek végén bizony a saját halálunk is ott volt, nem sokkal utána pedig egy mélyen megrázó, de sok felismerést hozó újjászületés folyamatát élhettük át –, a labirintushoz mindig visszatértünk.

Ahol nem lehet elveszni

Amikor kaptunk egy instrukciót, hogy bátran kísérletezzünk a labirintusjárással, Kriszta – aki pszichodráma-vezető is – biztatására egy korábbi, nem lezárt gyászfolyamatomban kértem segítséget.

A labirintus közepe felé haladva végig láttam elvesztett szerettemet. A középpontban, a valóságtól eltérően, elbúcsúztam tőle, majd tekintetétől kísérve végül kisétáltam.

És igaz volt, ahogy mondták: a labirintusban nem lehet elveszni.

Ez az élmény hatalmas áttörést hozott a gyászom megélésében. Az elvesztéssel való megküzdésem, az együttélésem vele soha előtte nem tapasztalt békére lelt.

Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, mi történt pontosan. Csak azt éreztem, hogy valami megmozdult bennem. Valami, ami addig nem talált utat.

Egy út, amely mindig visszavezet

A labirintus nem útvesztő, nincsenek benne zsákutcák, megtévesztő kereszteződések, rossz irányok. Egyetlen út vezet befelé a középpontba, és ugyanaz az út vezet kifelé is.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy könnyű végigjárni. 

A labirintus egyik legfontosabb kérdése éppen az: belépünk-e?

Vállaljuk-e, hogy elindulunk befelé? Hogy találkozunk azzal, ami ott vár? Hogy megengedjük magunknak az átalakulást, a felismeréseket, az érzéseket?

A labirintusjárás ősi szimbóluma ezt az utat jeleníti meg: az eltávolodást a külvilágtól, az úton levést, majd a visszatérést. A középpont felé haladva szimbolikusan saját lelki és szellemi központunk felé közeledünk. A középpontban megállhatunk, figyelhetünk, megpihenhetünk, majd a kifelé vezető úton visszatérhetünk a világba.

Másképpen, talán egyszerűbben fogalmazva: elindulunk önmagunk felé, és reményeink szerint egy kicsit másképpen érkezünk vissza.

A labirintus egy sétáló meditáció is. Lehetőség arra, hogy a hétköznapok rohanásából kilépve lelassuljunk, elcsendesítsük az elménket, és megengedjük, hogy a bennünk kavargó gondolatok, érzések és kérdések teret kapjanak.

Nem kell jól járni. Nincs jó vagy rossz teljesítmény. Nincs elvárás arra, hogy mit kell megtapasztalnunk.

Van viszont egy szándék.

És talán éppen ez az egyik legfontosabb dolog, amit magunkkal viszünk.

Válaszok a középpontban?

A labirintusba érdemes konkrét kérdéssel érkezni. Nem azért, mert majd kész válaszokat osztogat, hanem mert a kérdés segít figyelmünket egy adott élethelyzetre, problémára vagy belső témára irányítani.

A labirintus nem dogma. Nincs egyetlen helyes értelmezése, és nincs egyetlen kötelező módja annak sem, ahogyan végigjárjuk. Lehet egyszerű séta, meditáció, spirituális élmény, önismereti folyamat vagy éppen egy személyes szertartás.

Ami benne történik, az mindenki számára más lehet. Van, akinek egy gondolat érkezik. Másnak egy érzés. Egy emlék. Egy kép. Egy felismerés. Vagy egyszerűen csak egy kis nyugalom.

És van, akinek a labirintusban valami olyan történik, amire nem is számított.

A labirintusjárás közben felbukkanó érzések, képek és gondolatok nem feltétlenül azonnal nyernek értelmet. Van, hogy napokkal, hetekkel később érkezik meg egy felismerés. Az is lehet, hogy a középpontban nem történik semmi különös – és ez is rendben van.

Elég jelen lenni.

Az első labirintusépítés

Hazatérve tudtam, hogy szeretném még sok helyen kipróbálni, de igazán bizonytalan voltam abban, hova vihetek labirintust.

Nem éreztem magam sem kellően tapasztaltnak, sem úgy, hogy eleget kutattam volna a témában.

Az első labirintusépítés mégis hamar eljött. Még azon a nyáron, pár héttel a gombaszögi elvonulás után, kiszórtuk az első labirintust az állami gondoskodásban élő gyerekek számára szervezett ALAP!Táborban.

Az ötletet sok beszélgetés előzte meg a trénerek között. És mindannyiunknak igaza volt. Annak is, aki akarta, annak is, aki tartott tőle. Végül belevágtunk.

A kanyargós erdei út végén lévő pagodában szórtunk ki egy ötkörös labirintust, amit mécsesekkel díszítettünk. Az útra erőforráskártyákat raktunk ki.

A 41 fiatal három csoportban érkezett. Már a pagoda felé sétálva elhalkultak.

Én ott vártam őket, és elmondtam, hogy a labirintus nem útvesztő: egyetlen út vezet befelé, és ugyanaz fog kifelé is. Kértem őket, menjenek azzal a gondolattal befelé, hogy kivé szeretnének válni, mit szeretnének elérni. Ha elbizonytalanodnak, húzzanak egyet a lefelé fordított kártyák közül.

Kifelé sétálva pedig gyújtsanak meg egy mécsest.

Úgy terveztük, hogy a labirintusjárás után kis szünetet tartunk az esti reflexiós beszélgetés előtt. De a fiatalokat annyira megbabonázta a labirintus, hogy kérték: rögtön menjünk vissza a szokásos esti beszélgetés helyszínére, és egy kis gitárhallgatás után beszéljük át, mi történt itt.

Többen odajöttek hozzám, és bizonygatták:

Pont azt a kártyát húzták, amire szükségük volt.

41 fiatal távozott belőle erővel felvértezve, jövőt tervezve.

Ez az élmény annyira megérintett, hogy azóta, ahol csak tehetem, építek labirintust.

Még nem láttam nem működni. Nem láttam nem varázsolni. Nem láttam nem csendesíteni, középpontba hozni.

Jártak már velünk labirintust gyermekvédelmi szakemberek, saját trénerkollégáink az éves elvonulásunkon, sőt még a Bátor Táborban is használtuk olyan szülőkkel, akiknek gyermeke krónikus betegséggel él együtt.

A labirintus mégis mindig befogadott, teret adott, majd útjára bocsátotta a benne sétálót.

Talán éppen ez a legnagyobb ereje: nem akar helyettünk megoldani semmit. Nem mondja meg, mit kell tennünk. Nem ad kész válaszokat: lehetőséget teremt arra, hogy meghalljuk a saját válaszainkat.

Hogy találkozzunk önmagunkkal, hogy a középpont felé haladva közelebb kerüljünk ahhoz, ami igazán fontos, és hogy kifelé sétálva egy kicsit másképpen nézzünk a világra.

Ki itt belépsz…

Szóval, aki a labirintusba belép, nyugodtan hagyjon fel minden reménnyel.

Nem azért, mert nincs remény.

Hanem mert talán nem is arra van szükségünk, amire először gondolunk.

Nem biztos, hogy választ kapunk arra a kérdésre, amivel érkeztünk. Lehet, hogy egy másik kérdéssel távozunk. Lehet, hogy egy érzéssel, egy emlékkel, egy könnycseppel, egy mosollyal vagy éppen egy nagy adag csenddel.

Ha megengedjük magunknak, hogy jelen legyünk, figyeljünk, hogy ne akarjuk mindenáron irányítani, ami történik, akkor közelebb kerülhetünk önmagunkhoz.

És talán ez a labirintus igazi ajándéka: hogy válaszokkal, megértéssel, középpontban sétálunk ki belőle.

Vagy egyszerűen csak egyetlen lépéssel közelebb önmagunkhoz.

Gergely Zsófia, Élményakadémia tréner

Te belépsz?

Ha készen állsz arra, hogy a természet, a kihívások és a kapcsolódás által fejlődj, figyeld a hírlevelünket! Iratkozz fel, hogy az elsők között értesülj a következő lehetőségről.